Éjjel egy hatalmas, gyilkos küllemű, vörös-fekete pókkal álmodtam. Aki később nővé változott. Nem is annyira fura a dolog, mostanában olvastam a Hopi teremtésmítoszt, és ott aktív szerepet játszott a Pókasszony is az eseményekben. Már csak azt nem értem, hogy hogy lett reggelre egy nagy csípés a lábamon. Nem is akarom tudni!

Ma meg olyanok voltak, hogy elkezdtem lepucolni a furdoszobai tulfolyobol a fura lerakodasokat, aztan kiderult, hogy amit en mar a lefolyo reszenek gondoltam, az meg mindig valami gyanus trutyi, ugy harom centi vastagon, odakovulve. Es akkor csodalkozom, ha visszabugyog a viz. Igy hatartalanul kreativan ket eldobhato evopalcikaval kikotortam a cuccot, aztan a palcikakat elegansan visszahelyeztem a wasabis tokba, remelem, nincsenek a kornyeken palcikara vadaszo guberalo bacsik, akik ezzel akarjak elfogyasztani a kozeli kinai etteremnel kikukazott kajamaradekot. Most meg megkuldom jol, ilyen bio lefolyotisztitoval, amiben jo bakteriumok vannak, amik megeszik a rossz bakteriumokat, es a szerves szemetet, remelem, a szappanos oblitos lerakodas annak szamit. (szerintem igen, ez a cucc mar kacsintgatott ram a lefolyobol, ugyhogy valoszinuleg eloleny. Nincs az a fantaziadus, domestosreklamokon napi szinten agyalo kreativ szakember, aki ilyet a legmereszebb remalmaban kiagyal.)

Szoval ha jot akartok, ne nyissatok ki a kad elott a padlon azt a kis racsot. Vagy ha megis, akkor szerezzetek egy pacakot, akinel van csőgörény. (Ezt a szót muszaj volt leirni, legalabb egyszer az eletben.)

Csak én vagyok ilyen álomszuszék, vagy ez az elmúlt pár nap tényleg ilyen bágyasztó volt? Képtelen vagyok magamhoz térni, tegnap úgy a harmadik kávé után kezdtem életre kelni. Ma még csak az elsőn vagyok túl, akkorákat ásítozom, hogy az már túlzás. Most adnék sok sok pénzt, ha valaki fegyverrel arra kényszerítene, hogy feküdjek vissza délig szunyókálni, és kerüljem el messziről az irodát.

Nyamvadék sztaki pont a házi feladat írás közben krepált be, persze sorsszerű, már a többedik lecseszést kapjuk órán a nemlétező sztakis kifejezések használata miatt, szóval kénytelen leszek ráfanyalodni egy ötkilós szótárra. Mostanáig leckét írtam, és még holnapra is maradt egy adag, a szódolgozatról nem is beszélve.

Az elmúlt hetekben pedig szó szerint hülyére dolgoztam magam, megint görcsölő állkapoccsal ébredek a fogcsikorgatós - és rövid - éjszakák után, és folyton mérgesen motyogok magamban, táncórán meg - amikor lazul a tudati kontroll - vagy sírnék, vagy csak szimplán katatón leszek a kimerültségtől. Az idegeim cafatokban, de most már látom a végét, legalábbis rövidtávon. Amúgy azért is hálát adok az égnek, hogy végre eljutottam táncolni, kétszer is egymás után, ha bírok, akkor holnap is megyek.

Biztos az ősznek sincs kedvező lélektani hatása, lennék túl már ezen az évszak- és időjárásfüggésen, bár mintha az elmúlt egy évben jobb lenne a helyzet, csak az idő múlása aggaszt, ahogy napoknak tűnnek a hónapok. Persze idő mint olyan nincs, vagy legalábbis nagyon relatív, de a saját időm most kb egy átlag hatéves belső órájához képest hússzoros tempóban pereg, és ez aggaszt. A gyerekkori szünidők végtelen napjai annyira mások voltak. Persze a gyerekkori matekórák végtelen percei is. De akkor eszedbe sem jutott, hogy hú, mindjárt vége az egésznek, és még közel sem tettél és láttál annyi mindent, mint szeretnél. Asszem a titka a jelenben volt, akkor és ott azt csináltad, amit éppen akartál, vagy kellett, de nem a jövő heti tárgyalás, és a decemberi projekt kavargott a fejedben elvegyülve a holnapi bevásárlólistával és a tegnapi filmmel.

Csak bejott meg nemkeves munka szeptemberre, most mar random elalszom barhol, de sebaj, hülye válság bekaphatja.

Amúgy ezeket a gyerekpara pánikrohamokat az okozza részben, hogy Sz. népes családjában az összes korunkbeli és fiatalabb tesó/uncsitesó vad szülési projektekbe kezdett, és aki épp nem most szült, az vagy terhes, vagy ismét rajta van a projekten, én meg ginsengkapszulát kaptam múltkor ajándékba (aminek nagyon örültem, de mégiscsak egy szexuális serkentőcucc az immunerősítésen túl), és ha elevitet kapunk karácsonyra, akkor már konkrétan is elkezdhetek rettegni. Még jó, hogy anyám nem akar nagymama lenni, illetve az is megnyugtató, hogy családomnak ezen ága a kihalás szélén lebeg, én vagyok az utolsó sarj, úgyhogy nincsenek vadul sokasodó korombeliek. Amúgy anyai ágon nálunk a nők nem vitték túlzásba a szülést az utóbbi időkben, többeknél nem úgy alakult, akik aktívabbak voltak szülésileg, azok meg vagy elhagyták családjukat, hogy később fiatalon meghaljanak, vagy szimplán fiatalon haltak. Kivéve nagyanyámat és anyámat, bár elméletileg nagyanyám is élhetne még jócskán. A gyerektelen dédnagynénjeim viszont kilencvenakárhány éveket éltek. Szóval lehet, hogy én kora gyermekkoromban levontam a konzekvenciákat a hosszú élet titkával kapcsolatban, és ígymaradtam. Egyébként apámat is lepasszolta az anyja a tesójával együtt, nagyszülőknél nevelkedtek, úgy tűnik, a mi családunkban az anyai ösztönök valahol a macskák evolúciós szintjénél leragadtak (én is laktam 4 éves korom körül nagyanyáméknál fél évet, amikor anyám annyit dolgozott, hogy nem tudott velem foglalkozni). Biztos, hogy ez a hozzáállás a "családi átok" része, amit valamilyen formában mindenki megörököl az előző pár generációtól, aztán vagy megoldja, vagy nem, és ha minden jól megy, akkor több generációnyi halmozott frusztrációt és ki nem mondott elvárást örökít az utódjaira. Mondjuk ha mindenki a munkáján, a szabadság filozófiáján, az önismereti törekvésein és a lelki fejlődésén tökölne, meg a fent említett problémák megoldásán, akkor rég nem lenne kérdés a túlnépesedés. Konkrétan ha beszélgetni akarnék, akkor mehetnék mondjuk sopronba a szomszédhoz, úgy évente egyszer. Úgyhogy voltaképpen jól van ez így, ha nem is tökéletes minden.

Na tessék, itt az ősz, meg a végkimerültség tényleg, reggelre megjelent a szezon első herpesze a számon. De a mai nap-este után lesz egy kis béke.

Az pedig a röhögőgörcs kategória, hogy tegnap a negyvenakárhány kilométeres autópályázást, és az irodához bekavirnyálást rövidebb idő alatt teljesítettem, mint utána a parkolóhelykeresgélést. Ha meg beállok a centrumos helyre, akkor kétóránként dobálhatok be hatszáz forintokat, szorozzátok ezt be egy munkanappal, lassan jobban megéri leszállópályát építeni, és helikopterrel járni dolgozni. A bkv felejtős, tegnap is volt, ma is lesz egy durvan szaz kilométeres kiruccanásom.

Azért nem kéne rendszert csinálni az ötórás felkelésből. Mondjuk most viszonylag friss vagyok, tegnap egész nap aludtam és ettem, felváltva, rengeteget. És közben gyorsan elolvastam egy Durrell könyvet, hogy a szellememet se hanyagoljam el, sokkal jobb Korfun lenni lélekben, mint hajnali háromkor arra riadni, hogy álmomban dolgozom már órák óta. Elszoktam ettől a stressztől, vagy mi, a válságtól belustul az ember, bár a legválságosabb időket szakdolgozatírással meg államvizsgázással töltöttem, úgyhogy annyira nem furdal a lélek a lustaságom miatt. Ja, azt mondtam már, hogy olyan rég kezdtem a főiskolát, hogy elég az alapfokú nyelvvizsga a diploma megszerzéséhez? Ezért rohangálok most angolórákra, mondjuk a tanár szerint ez már inkább középfok, amire készülünk, de inkább bebiztosítom magam, másrészt pedig szeretnék újra tudni is angolul, sőt, tárgyalóképes szintre vágyom. (Az a baj, hogy a főiskolán elsajátított vizsgarutinom a rövidtávú memóriámra építkezik, ami már a kresztanulásnál is problémás volt kicsit, de most tutira az. Meg kell tanulnom tanulni.)

A mai nap a többedik olyan a héten, amikor szó szerint zsibbadnak a végtagjaim a fáradtságtól, ezt most egy görcsölő vádlival sikerült megfejelnem, most egy darabig nem akarok autópályázni (pedig fogok, hétfőn és kedden is). Az van, hogy amióta felrakták az új gumikat, valahogy furán megy a kocsi, nagy sebességnél instabilabb, kacsázik, így amikor reggel hatkor ezerrel tépek valahova, akkor a rettegéstől görcsbe áll minden izmom, és még jobban nyomom, hogy hamarabb odaérjek. Logikus. A szerelőhöz meg most nincs időm elvinni. Franc.
Hülyére dolgoztam magam, és ha minden jól megy, akkor ráadásul holnap is beugorhatok az irodába, de legalább pörgünk, asszem most egy hét alatt csinálunk kb. fele annyi pénzt, mint az első nyolc hónapban összesen. Vége lesz ennek a hülye válságnak most már, nagyon remélem.

Sok értelme volt meglocsolni a gangon a virágokat az előbb. Ahogy ezt az esőt elnézem, hamarosan hozzáláthatunk a bárkaépítéshez. Ősz van, hurrá!

Azon mélázom, hogy az én koromban a nők elkezdik irigyen figyelni kisgyermekes társaikat, "decuki baba, én is akarok egyet" felkiáltással, na én a decukinál meg is állok, és értetlenül nézem őket, hogy ezt hogy bírják? Szörnyű módon sikerült az eddigi "nekem aztán tutira nem kell gyerek" hozzáállásomat tovább rontanom, és lassan a "majd tíz év múlva meglátom" is kivitelezhetetlen lesz. Hú, mennyi idézőjeles cucc, nekem nem lenne szabad innom.

Szóval az aktuális gyerekpara megint előjött, amit nagyon utálok, de nálam így jön elő a biológiai órás bekattanás, konkrétan mindent fordítva csinálok. De egyre több szeretnivaló és időigényes dolog van az életemben, és egyre érthetetlenebbnek látom, hogy mások hogy bírják munka, tánc, ad hoc tengerpartozás, nyugis olvasgatás, rohangálás, déligalvás, kettesbenlevés, sok egyedüllevés nélkül az életet. Én valószínűleg utálnám az egészet, nemkicsit. Sz. mindig azt kérdezi, hogy vénségemre mit tervezek gyerekek és unokák nélkül, ez valóban egy érdekes kérdés, valószínűleg olvasgatni és kertészkedni szeretnék, és főzőcskézni. Persze biztos jól jönne akkor egy család, de ezért módfelett etikátlan dolog szülni, mintegy befektetésként.

Sz. ezért biztos meglincsel, de pont mostanában jutottam erre a fokozottan gyerekellenes álláspontra, úgyhogy leírtam, mert ilyenem volt. Lehet, hogy tíz év múlva még meggondolom magam, de nem garantált, addig meg Sz. jól lelép egy húszéves szőkével, és csinál neki három gyereket. Mondjuk ezt a statisztikák szerint valószínűleg akkor is megtenné, ha holnapután családot alapítanánk, úgyhogy így még egyszerűbb is a helyzet. (Most már tuti a lincselés, menekülök inkább aludni a paráimmal.)

Átgondoltam a dolgot, milliószor nagyobbat szívnak azok, akiknek holnap indul az új tanév. A káröröm néha kiváló terápia, ha épp nagyon sajnálom magam.

Sz. sem panaszkodhat a munkamennyisegre, konkretan zombira dolgoztuk magunkat, es eljott az a ritka pillanat, amikor innunk kellett egy baileyst igy mindenfele alkalom nelkul, kizarolag a lelki nyugalmunk erdekeben. Es nekem most angol hazit kene irnom. Pentek egesz nap ejjelig munka volt, utana szombaton reggel nyolctol delutanig ujra, ma este hetkor meg egy alvallalkozoval egyeztettem telefonon, holnap-holnaputan porges, csutortok megint hajnalig, szombaton megint hajnaltol estig minimum tizennegyorazas, nem is a munkatol vagyok hullafaradt, hanem a munka tudatatol, es a sok elmaradt tancoratol.

Nyaron logattuk a labunkat ehhez kepest, mondjuk kellett is. Es most ez kell, csak jo lenne valami emberibb tempoban, nem mindent egyszerre. A telre persze semmi tennivalo egyelore, ugyhogy most kell kaparni ezerrel, hogy az is felporogjon. Hajaj.

Ha nincsen munka, azabaj, ha sok a munka azabaj. Hullik a hajam, de azert orulok ezerrel.